Ez volt a központi kérdése a Társadalomtudományi Társaság 2009. szeptember 9-i ülésének, amely nagy érdeklődés – és némi rendőri jelenlét – mellett zajlott a Kossuth Klubban. A bejáratnál posztoló három rendőrt látva egyrészt megnyugodtam: most biztos nem fog lába kelni a biciklimnek; de némi szorongás is erőt vett rajtam: hát tényleg itt tartunk, hogy ilyen témáról már csak rendőri biztosítás mellett lehet beszélgetni? Félelmem alaptalannak bizonyult, bár a vita végén a húsz percen át öncélúan szónokló Tomcat szerzett néhány kellemetlen percet a hallgatóknak és előadóknak egyaránt.
A beszélgetés vezetője Halmai Gábor jogász, az ELTE TÁTK Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének egyetemi tanára, egykori alkotmánybírósági tanácsadó, a Fundamentum című emberi jogi folyóirat főszerkesztője már a legelején leszögezte: a mai beszélgetés során nem a holocausttagadás maga, hanem annak jogi szabályozásának lehetőségei lesznek terítéken. A vita résztvevői között a témának megfelelően túlsúlyban voltak a jogászok: Simon Éva a TASZ képviseletében, Bárd Károly büntetőjogász, a CEU helyettes rektora, Polgár Eszter szintén a CEU tanára, az EU Emberi Jogi Bíróságának szakértője, a Fundamentum szerkesztője, Lattmann Tamás, az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszékének tanára, nemzetközi közjogász. A „puhább” bölcsészettudományt Karsai László történész, holocaust-szakértő képviselte.
A beszélgetés apropóját az a nyár elején elbukott parlamenti indítvány adta (http://www.parlament.hu/irom38/09584/09584.pdf), amely annak érdekében szigorította volna az alaptörvényt, hogy a gyűlöletbeszéd és a holocausttagadás alkotmányba ütköző cselekedetek legyenek. Mivel az alkotmánymódosításhoz kétharmados parlamenti többség szükséges, az indítvány az ellenzék ellenállásán elbukott. Ez a vita azonban felhívta a Fundamentum szerkesztőinek figyelmét arra, hogy a témával foglalkozni kell, így a folyóirat 2009 téli számát – e beszélgetés eredményeit is felhasználva – ennek szentelik majd.
A téma annyira „forrónak” számít, hogy a beszélgetés után két nappal már cikk jelent meg az eseményről a HVG online portálján: http://hvg.hu/velemeny/20090911_holokauszt.aspx. Szegő Péter cikke pontos összefoglalót ad a beszélgetés első, inkább a történelmi kérdések által dominált részéről, így jómagam inkább a vita jogi aspektusára koncentrálok.
Érvek a jogi szabályozás ellen
Minden hozzászóló egyetértett abban, hogy nem lenne szerencsés, ha a holocausttagadást, illetve tágabban értelmezve a gyűlöletbeszédet kriminalizálnák, azaz jogi szankcióval illetnék.
A szakértők mindegyike érdekes érvekkel támasztotta alá eme meglátását.
Bárd Károly büntetőjogász szerint az egyik probléma a szankcionálással, hogy egy másik emberi alapjoggal, a szólásszabadság jogával ütközik. Lattmann Tamás ezt azzal egészítette ki, hogy a tartalomtól független véleményszabadság egy megőrzendő érték (különösen egy 40 éves diktatúra után – tettem hozzá gondolatban). Az államnak semmi joga ahhoz, hogy ő határozza meg, mi a helyes és mi nem. Mégsem egyszerű a kérdés, mert az egyik oldalon a szólásszabadság minden áron való védelme, míg a másikon az emberi méltóság áll, melyet a gyűlöletkeltő beszéd sért.
Halmai Gábor, aki 1992-ben az Alkotmánybíróság elnökének főtanácsadója volt, ma is úgy látja, hogy az AB akkori döntése kiállta az idő próbáját: tartalom alapján nem lehet a szólásszabadságot korlátozni, legfeljebb a beszéd következménye lehet vizsgálat tárgya. Úgy látja azonban, hogy akkori hitük, miszerint a valódi demokrácia kialakulásával kialakul majd egy valódi vitaközvélemény is, amely majd önszabályozó, öntisztuló módon szabadul meg ezen szélsőséges salaktól, illúzió volt.
Simon Éva felhívta a figyelmet arra, hogy a gyűlöletbeszéd leggyakrabban nem önmagában áll, egy büntetőjogi kategória, az uszítás kíséri. Mégis, a Bíróság sokszor elfelejti alkalmazni a BTK-t. A jogásznő úgy látja: felesleges jogalkotói szintre emelni a problémát, mikor a jogalkalmazó szintjén tapasztalhatók a gondok. A holokauszttagadás következményei esetében léteznek vonatkozó jogszabályok, mégsem élnek vele, azaz nem érdemes a kérdést tovább szabályozni, ha annak kétséges a gyakorlati érvényesülése.
A másik probléma a további jogi szigorítással az „úthenger” beindulása, melyet több hozzászóló is említett. Bárd Károly és Simon Éva szerint is egyre több jogszabály kellene így a különféle „tabu” témák lefedéséhez, ez értelmetlen és parttalan kriminalizáláshoz vezet, és felveti a kódolt beszéd problémáját, melyet gyakorlatilag nem lehet tetten érni. Karsai László a már-már abszurd francia példát említette, ahol a holocausttagadás 1990 óta bűncselekménynek számít. Egy 2008-as vizsgálóbizottság jelentése szerint nem hozott eredményt a tiltás, nem lett kevesebb a gyűlöletbeszéd. Ellenben beindult a törvényhozói fűnyíró: a rabszolga-kereskedelem banalizálásának, az ukrán és örmény népirtás tagadásának büntetésén túl már tervezik az 1793-as vendéei népirtás tagadásának tiltását is…
Bárd Károly szerint a kérdést több szinten kell megvizsgálni: akkor jó egy szabályozás, ha közösségi igénynek felel meg, ha nem kontraproduktív, azaz a kívánt célt éri el, illetve ha nem sért valami más, magasabb jogot.
Azonban felvetődik még egy dimenzió, az állam felelőssége abban, hogy elmulaszt megtenni egy pozitív lépést, és így nem védi meg az egyén méltóságát. Vajon nem kényszeríti valami külső erő a magyar államot arra, hogy szabályozza ezt a kérdést?
Nemzetközi jogi kontextus
Lattmann Tamás rámutatott: ez a probléma nem az utóbbi évtizedben született, már korábban is jelen volt a magyar jogalkotásban. Sőt, a Magyar Népköztársaság 1965-ben csatlakozott egy ENSZ egyezményhez, mely a faji megkülönböztetés tilalmát foglalja magában. Ennek az egyezménynek a szövegéből ma jogalkotói kötelezettség fakadna: a Magyar Köztársaságnak bizonyos vélemény és gyülekezési formákat szabályozás és büntetés alá kellene vonnia. De ez ütközik az Alkotmánybíróság fent említett 1992-es határozatával. Így ez az egyezmény ma egy rettegett passzusnak számít, szerencsére ’89 óta egész mostanáig nem történt olyasmi, ami felvetette volna, hogy valóban szükség van az egyezmény pontjainak valósággá váltására. Megoldás lehetett volna, ha az aláírást megelőzően Magyarország fenntartásokat fűz az egyezményhez, mint ahogy ezt több aláíró állam is megtette akkoriban. Az akkori Népköztársaságnak érthető módon nem volt baja a szankcionálással, viszont utólag már nem lehetséges a fenntartások hozzáfűzése.
Ami miatt még nem lett baj e szerződés kötelezettségeinek hanyagolásával, az a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság jelenlegi gyakorlata – fejtette ki Polgár Eszter, aki e bíróság egyik hazai szakértőjének számít. A bíróság elég rugalmasan kezeli e nemzetközi egyezményekből származó kötelezettségeket, és fő gyakorlata éppen az, hogy nem foglal állást sem pro, sem kontra, egyszerűen nem foglalkozik az ilyen típusú ügyekkel. Holocausttagadás miatti beadvány még nem volt, ellenkező előjelű már igen: német és francia esetekben magánszemélyek adtak be keresetet véleményszabadságuk megsértése miatt, mert holocausttagadásuk miatt szankció érte őket. Ebben az esetben a Strasbourgi Bíróság nem kezelte emberi jogként a szólásszabadságot, sem az ezzel való visszaélésként, és nem indított érdemi vizsgálatot.
A nemzetközi grémium passzív, mégis mit tehetünk a helyzet javítása érdekében? Hiszen Karsai László szerint hazánkban a népesség 10-12%-a nem hiszi el, hogy volt holocaust, és ez nagyobb arány, mint amit kívánatosnak tart. (Közéjük, vagy inkább öndefiníciója szerint a holocaust-revizionisták közé tartozik Polgár Tamás alias Tomcat is, aki a beszélgetés utolsó 20 percében magához ragadta a szót, és igen ízléstelen példákon keresztül demonstrálta kétkedő álláspontját a holocaust létezésével, jelentőségével kapcsolatban. Ám érveit frappánsan cáfolta a holocaust szakértő történész. Példának okáért a mérgező gázok 5 év alatt elpárolognak a kőzetből, aki ezt nem tudja, rövid úton távozhat az egyetemi vizsgáról – számolt be Karsai Lászlónak egy vegyészmérnök ismerőse.)
Tehát milyen – nem jogi – módszerekkel lenne javítható ez az arány?
Megoldási javaslatok
Elsősorban a kultúrpolitika eszközeivel léphetünk a megoldás felé – véli Simon Éva. A német példa azt mutatja, hogy a kultúra – filmek, irodalom, sajtó és elsősorban a közoktatás – eszközeivel valódi áttörés érhető el. Nagy probléma nálunk, hogy például a cigány kultúra egyetlen tantárgyban sem jelenik meg, pedig több száz éve együtt élünk ezzel a népcsoporttal. Karsai László azon megállapítása talán túlzás, hogy a holocaust nem érettségi anyag – magam is találkoztam ezzel a tétellel történelem korrepetálás alkalmával. De a társadalomnak, a közvéleménynek valóban többet kéne foglalkozni ezzel a kérdéssel, és megkezdeni a náci múlt feldolgozását, akármilyen fájdalmas is az. Ne feledjük, a németek is csak a ’60-as években, az Eichmann-per után kezdték meg az önvizsgálatot, és akkor is csak felemásan, hisz az akkori NDK kimaradt belőle. Ma mégis mintaállamként emlegetik a történelmi, emberiségellenes bűnök feltárása és feldolgozása szempontjából a németeket. Tehát sosem késő elkezdeni a szembenézést.
Egy másik szempont, hogy ki, illetve milyen helyzetben mondja a sértő szavakat. Erre vonatkozik a „foglyul ejtett közönség” elve, itt már lehetnének jogi eszközök is. Ha mások is kénytelenek végighallgatni a gyalázkodást, vagy egy közszereplő szájából hangzanak el (lásd az edelényi polgármester esetét, valóban hátborzongató video itt: http://index.hu/belfold/2009/10/09/zsidozott_is_a_ciganyozo_polgarmester/), már szankcionálhatóvá kellene válnia a gyűlöletbeszédnek – véli Simon Éva. Az Alkotmánybíróság 1996-os határozata mutat is némi elmozdulást ebbe az irányba, azaz a beszéd tartalma felől a beszéd kimutatható hatása felé. Elősegítené a szabályozhatóságot, ha a jogászok valószínűségi korrelációkat dolgoznának ki a beszéd tartalma és hatása közt, ennek mentén már el lehetne indulni egy ésszerű és megfogható szabályozás irányába. Ha van összefüggés a beszédmód és a tett közt, azaz ha közvetlen veszély származik a gyűlöletbeszédből, úgy különféle szankciókat kell meghatározni az egyes esetfajtákra.
De talán még jobb és hatásosabb eszköz lenne, ha mértékadó közszereplők viselkedésükkel mutatnának példát, befolyásukkal, tekintélyükkel terelnék a helyes irányba a közbeszédet. A jogi szankció helyett sokkal hatásosabb lenne, ha ezekben az esetekben a közszereplők felszólalnának, vagy a médiumok bojkottálnák a gyalázkodókat. Egy „egészségesebb” magyar közvélemény kialakulásához ez az út vezethetne.
Karsai László a kétkedők meggyőzésében, felvilágosításában hisz: rengeteg a hiteles dokumentum, amely például a holocausttagadók érveit cáfolja. Nem szabad sajnálni a fáradságot a vitára, a párbeszédre, akármilyen kis hatásfokban is lesz sikeres az efféle erőfeszítés. Saját maga járt elöl a jó példával: cáfolván Tomcat azon vádját, hogy a „másik” (feltehetően jobb) oldallal a tudósok nem hajlandóak szóba állni, megígérte: amennyiben a testi biztonságát garantálják, bármely fórumra szívesen elmegy vitatkozni, és Tomcat érveit cáfolni.
És amíg a két szembenálló fél kulturált vitára képes, addig remény is van a helyzet javulására – nyert így számomra összességében pozitív végkicsengést a mai, alapvetően nem túl szívderítő kérdést tárgyaló összejövetel.
Készítette: Béládi Olívia
