Síklaki István a nyilvánosságban egyik legtöbbet szereplő szociálpszichológus. Szakértőként számolnak vele, ha médiáról, poltikáról vagy bármilyen olyan témáról van szó, amelynek megértéséhez hozzájárulhat kutatói tapasztalata. Emellett több egyetemen oktat, a Társadalomtudományi Karon több éven át a dékán-helyettesi posztot is betöltötte.
Mesélne arról, hogy miért éppen a pszichológiát választotta?
Ez családi okokra vezethető vissza. Apám annak idején orvos szeretett volna lenni, ám a körülmények ezt nem engedték, így ezt a be nem teljesült álmát rajtam keresztül szerette volna meg valósítani. A középiskolában így emelt szinten tanultam biológiát, fizikát, kémiát. Tizenhét évesen azonban megvilágosodtam, és az érettségi után programozóként dolgoztam egy évet, majd rendezői szakra jelentkeztem a Színház – és Filmművészeti Főiskolára, de nem vettek fel. Ezt követően filozófia-matematika szakra szerettem volna menni az ELTE-re, ám abban az évben ez a szakpár nem indult, így végül a pszichológiát választottam, ezen belül pedig klinikai pszichológiáit tanultam.
Az egyetem alatt milyen tervei voltak?
Engem mindig is a kutatói pálya vonzott, akkor is amikor még orvosnak készültem. Az egyetemen ekkoriban a kísérleti pszichológia, amit tanultam, kiábrándító volt. Értelmetlen szótagokat magoltattak, majd ezekről kellett mindenféle görbéket előállítani, hogy hogyan tanulunk, és hogyan felejtjük el az értelmetlen szótagokat. Engem azonban - talán a programozói ismereteim hatására - a memória, az emlékezet és ennek működése, folyamatai kezdtek el érdekelni. Ekkor ismertem meg Frederic Bartlett, egy Cambridge-i pszichológus professzor munkáját az emlékekről, amely nagy hatással volt a későbbi munkásságomra, ennek hatására kezdtem el behatóbban foglalkozni a memóriával, és a szakdolgozatomat is ebből a témából írtam.
;)
A diploma megszerzése után hol kezdett el dolgozni?
Az 1970-es években, külsős munkatársként kezdtem el dolgozni a Tömegkommunikációs Kutatóintézetnél, ahol a kutatási területem elsősorban a médiával kapcsolatos pszicholingvisztikai kérdések voltak. Ezen belül az én érdeklődésem továbbra is a memóriára fókuszált. Az Intézet maga érdekes hely volt, hiszen olyan témákkal is foglalkozhattunk, amelyek ebben az időben még áltudománynak számítottak.
Mikor kezdett el tanítani az ELTÉ-n?
A Tömegkommunikációs Kutatóintézet után a Gondolat Kiadónál kezdtem el dolgozni, ahol a pszichológiai témájú könyvek felelős szerkesztője voltam. Egy idő után az ottani tevékenységem már nem elégített ki, hiányzott a kutatói munka, így hat év után eljöttem a kiadótól. Ebben szerepe volt László Jánosnak is, ugyanis ekkoriban döbbentem rá arra, hogy valójában a szociálpszichológiával szeretnék foglalkozni, így 1986-tól egészen 2000-ig a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének munkatársa voltam. Ezzel párhuzamosan, külsősként kezdtem el tanítani az ELTÉ-n is, 1985-ben.
Ön az ELTE mellett a Corvinus Egyetemen is tanít, lát valamilyen különbséget a két intézmény hangulata, légköre valamint a diákok között?
Igen, nagy különbség van a két egyetem közt, bár mára, hogy az ELTÉ-n is ennyi diák van, ez ma már nem érezhető úgy, mint a kezdetekben. A Corvinusra Horányi Özséb hívott meg, és kezdetben szociálpszichológiát tanítottam a kommunikációs tanszéken, ma már én vagyok a tanszék vezetője is. Erről a tanszékről azt kell tudni, hogy még a korábbi rendszerben a közigazgatásban dolgozók képzésére jött létre, és egy főiskolai jellegű tömegkurzust kínált. Ma már a Közigazgatástudományi kart és az ezen belül lévő kommunikációs tanszéket bekebelezte a Corvinus Egyetem, de a képzés jellege nem változott. Ehhez képest a Szociológiai intézetben kis létszámú volt a diákság, ami a alapvetően más légkört teremtett. Sose felejtem el, hogy amikor először tartottam előadást a több százfős előadóban a Corvinuson, a diákok vigyázzállásba álltak amikor beléptem, és az előadás végén megtapsoltak. Ma már ez nem jellemző, és hát az ELTÉ-n is jóval több a diák, de azért a különbség még mindig érezhető.
Milyen meghatározó fordulatai, időszakai voltak a pályájának?
Két ember volt rám nagy hatással, az egyik Pléh Csaba, aki a nyelv kutatása felé vitte el az érdeklődésemet, a másik pedig a már említett László János, akinek hatására tudatosult bennem a szociálpszichológia iránti érdeklődés. Erre ráerősített Csepeli György is, amikor meghívott a tanszékre, illetve a kutatásaiba. A pályámon pedig meghatározó fordulatnak számít a kilencvenes évek eleje is, amikor a piacon kvalitatív közvélemény-kutatással kezdtem el foglalkozni.
Mit gondol ma a friss diplomások helyzetéről? Milyen lehetőséget lát a szociálpszichológiában, ha valaki ezzel szeretne foglalkozni?
Szerintem a szociálpszichológia nincs annyira rossz helyzetben, mint a többi. Itt ugyanis nincsenek olyan sokan, és a szakmát is a flexibilitás jellemzi. A diákok megtanulják a társas befolyásolás alapvető technikáit, amit aztán bárhol kamatoztatni tudnak: például a média, a piackutatás valamint a politikai kampánytanácsadás területén is.
Egyetértett a Bologna-rendszer bevezetésével?
Alapvetően igen, bár a megvalósítás nem volt zökkenőmentes. Persze az is igaz, hogy ezt nem lehet mindenhol megvalósítani, a Képzőművészeti Egyetemen például nem lehetne bevezetni. De szerintem pont a társadalomtudományok területén ez nagyon hasznos lehet. A családom egyik lány tagja például szociális munkásnak tanul, elvégezte már a BA-t, és most kiment egy évre külföldi gyakorlatra, és majd csak ezután akarja folytatni az MA-t. Ez nagyon hasznos, hogy nem kell végig öt éven át ugyanazt tanulni, hanem lehet közben szakmai tapasztalatot szerezni, és ha diák ezek után úgy érzi, még mindig van kedve a további tanulmányokhoz, akkor folytatni tudja, de ez nem kötelező mindenkinek.
A szabadidejét legszívesebben mivel tölti?
Hát a munka és a szabadidő leggyakrabban összemosódik, de ami van azt leginkább népes családommal töltöm. Ezen kívül szeretek moziba járni, valamint koncertekre – néha még az A38-ra is elmegyek.