Tausz Katalin nemrégiben lett karunk dékánja. Érdeklődése fokozatosan tevődött át a kezdetekben az agrárszociológiáról a szociálpolitika irányába. Beszélgetésünk során igyekeztem kideríteni pályájának fontosabb állomásait, valamint azt is, hogy mit gondol a Bologna rendszerről, illetve korábbi kutatási területéről, a gyermekszegénységről.
Ha jól tudom magyar-filozófia szakon végzett az ELTE-n. Mesélne arról, hogy miért éppen ezt választotta?
Valójában magyar-filozófia-orosz szakra jelentkeztem, de az oroszt később leadtam. Szerettem az irodalmat középiskolás koromban, sokat olvastam, ezért választottam a magyart, a filozófiával kapcsolatban pedig nem is tudtam egészen pontosan, hogy valójában mit fogok tanulni, de végül nem bántam meg. Még ha ma már nem is tudnék tíz percnél tovább összefüggően beszélni Kantról, a filozófia szak egy speciális gondolkodásmódot, világlátást adott, amely nagyon hasznosnak bizonyult a későbbi pályám során. Még annyit szeretnék hozzáfűzni ehhez a kérdéshez, hogy én a tanulmányaimat 1968-ban kezdtem el, amely egy rendkívül izgalmas időszak volt. Nagy viharok dúltak az egyetemen ekkoriban, de tanulságos volt, és jó leckének bizonyult a számomra.
A diploma megszerzése után hol kezdett el dolgozni?
A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen a marxizmus-leninizmus tanszéken kezdtem el filozófiát tanítani. Ez kényszerpálya volt a számomra, de végül öt évig dolgoztam ott, és nagyon élveztem, valamint a későbbi pályám során is hasznát vettem. Rájöttem arra, hogy a filozófiának így ebben a formában, ahogy akkoriban mi tanultuk és tanítottuk, nincs semmi értelme. Érdekes volt látni, hogy a diákok megtanulnak mindent a libáról, búzáról és a traktorról, egyszóval mindent, ami a falusi gazdaság működtetéséhez kell, de az emberek működéséről, a falu társadalmáról már nem tudnak semmit. Pedig ahhoz, hogy sikeresen végezzék a munkájukat, érteniük kell az emberek működését is. A Gödöllőn eltöltött évek alatt ismerkedtem meg karunk egyik nagy tekintélyű oktatójával, Sik Endrével is, akivel barátságunk a mai napig tart. Ő a Gödöllői Egyetemen végzett, és közösen létre hoztunk egy tudományos diákkört, amely nagy népszerűségnek örvendett, a diákjaink ugyanis több országos versenyt is megnyertek. Ezeknek a tapasztalatoknak a hatására kezdtem el esti tagozaton szociológiát hallgatni.
Hogyan kezdett el tanítani az ELTE-n?
A Gödöllői Egyetemen eltöltött éveim alatt szerveztünk egy nyári kutatótábort egy kis faluban, ekkor kezdtem el az uradalmi cselédség témáját kutatni. Aztán öt évvel később szinte egy időben keresett fel egy volt filozófia professzorom, aki egy akkor alakuló kutatóműhelybe hívott meg, illetve Huszár Tibor, aki a szociológiát ajánlotta. Hosszas vívódás után végül a szociológiát választottam, és nem bántam meg. Először faluszociológiával kezdtem foglalkozni, majd a figyelmem Ferge Zsuzsa hatására egyre inkább a szociálpolitika felé irányult.
Milyen fordulópontjai voltak az oktatói pályájának?
Hát, több is volt... Amikor ide kerültem az ELTE-re, Huszár Tibor mellett adminisztratív ügyeket intéztem. Aztán tanítottam bevezetés a szociológába tantárgyat, faluszociológiát, majd Csanádi Gáborral településszociológiát. Ez jó felosztás volt, ő foglalkozott a várossal, én meg a faluval. De az első komoly fordulópont a szociálpolitika szak indulása volt, a második pedig tulajdonképpen a rendszerváltással jött el. Mondanom sem kell, hogy ez egy rendkívül izgalmas időszak volt, és szinte korlátlan lehetőségeket nyitott a számunkra. Ekkor éppen Angliában voltam egy ösztöndíjjal, és bizony komolyan elgondolkoztam a lehetőségeimen. De végül úgy gondoltam, hogy a változással végre létre hozhatunk egy olyan országot, amilyet mindig is akartunk – persze azt, hogy ez milyen legyen, azt nem tudtuk – és úgy éreztem, hogy ebből nekem is ki kell vennem a részemet. Nem indultam el a politika felé, de valamit tenni akartam, és ezt a lehetőséget a szociálpolitikában láttam meg, tehát ez a váltás tudatos választás volt. Így kerültem a szociálpolitikai tanszékre Ferge Zsuzsa mellé, akire azóta is a mesteremként tekintek. Megemlíteném, hogy volt még egy tanárom, aki szintén nagy hatással volt rám: a Nékosz-os Kardos László, aki mai kifejezéssel élve a tutorom volt, többek között olvasmányokat, tanulmányokat ajánlott nekem, és aztán lehetővé tette, hogy ezeket meg is vitathassam vele. Ferge Zsuzsa pedig a nyugdíjba vonulása után átadta nekem a szociálpolitika tanszéket, amelyet ma is az ő szellemi örökének tekintek. Mindemellett a dékánná választásom is fordulópontnak számít.
Évekkel ezelőtt Darvas Ágnessel közösen jelentettek meg egy tanulmányt a gyermekszegénységgel kapcsolatban. Hogyan látja ezt ma, történt bármilyen típusú változás az elmúlt évekhez képest?
Az az igazság, hogy az egyetemi elfoglaltságaim miatt ez a téma az utóbbi időben kissé perifériára került. Azt gondolom, hogy a szegénységi ráta nem nőtt ugyan – bár a válság miatti új adatokat még nem ismerjük – de bizonyos csoportok szegénységének a súlyossága fokozódott. Sosem volt még ilyen erőteljes a szegényekkel szembeni türelmetlenség, valamint hibáztatásuk a saját sorsukért. Mindez ma már intézményesült formában van jelen a társadalomban, amihez hozzá járult a média buta és tudatlan támogatása is. A másik probléma, hogy itt van például az Út a Munkához program, vagy akár a sokat kritizált szociális kártya is, amikről igenis lehetne észerű vitákat folytatni, de ez sajnos egyáltalán nem jellemző, az értelmes és ésszerű viták, beszélgetések szinte teljesen hiányoznak a közéletből.
A gyerekeknél azt látom, hogy felnőtt egy olyan generáció, aki a szülei részéről nem tapasztalta meg a szervezett munka világában való részvételt, és emiatt - más okok miatt is természetesen – totális értékvákuumban és perspektívátlanságban élnek. Saját tapasztalataim is vannak ezzel kapcsolatban. Még a rendszerváltás előtt egy angol csatorna dokumentumfilmet készített a magyar vidékről, amiben én is közreműködtem. Olyan falvakba vittük a filmeseket, ahol amúgy is folytattunk kutatásokat, az egyik egy tradicionális paraszti gazdálkodás és szabad állattartás hagyományát őrző, Hortobágy melletti falu volt. Hangsúlyozom, hogy itt volt hagyománya az autonómiának, persze az egykori parasztoknak már csak az unokái éltek. Amikor a gyerekeket a vágyaikról, álmaikról kérdeztük, azt válaszolták, hogy szeretnék megnézni az esőerdőt, vagy hogy nem értik, miért etetik egyesek a kutyájukat is szalámival, amíg másnak ennivaló sem jut – tehát csupa „emelkedett” dolgokkal foglalkoztak. Ezzel szemben Tiszaigaron, ahol egy hagyományos cseléd társadalom élt, az ő leszármazottaik erre csupa prózai válaszokat adtak, például biciklit és magnót szerettek volna, és álmaikban sem jutott volna eszükbe az emberiség megmentése, semmilyen olyan „vad” dolog, amire a gyerekek normális esetben vágyni szoktak. A fent említett kutatásban Darvas Ágnessel mi is feltettük ezt a kérdést 12-14 éveseknek, és általában azt a választ kaptuk, hogy a gyerekek kőművesek vagy pincérek szeretnének lenni. Pedig ebben a korban a gyerekek álmodozni szoktak és űrhajósnak kellene készülniük. Ez egy felfordult világ, amiben élünk, a fiatal generációnak pedig fogalma sincsen a társadalom normális működéséről.
Dékánként mit gondol a Bologna rendszerről, és hogyan látja a friss diplomások helyzetét?
A Bologna rendszer egy szemléletváltás eredménye, és bár sok vele a probléma, például a bevezetését nem előzte meg kellő idejű felkészülés, én nem vagyok ellene. Nem mindenhol lehetne bevezetni, de pont a társadalomtudományok területe alkalmas erre. A felsőoktatásban két típus szak létezik: az egyik ág az akadémiai, hagyományos szakokat foglalja magában, mint amilyen a szociológia, pszichológia stb. A másik a professzionális szakmára készít fel, ilyen a szociális munka. Ez a különbség a Bologna rendszerben hangsúlyossá válik, és ez szerintem nagyon fontos. Két dolgot látok ezzel kapcsolatban: egyrészt, a diplomás munkanélküliség miatt a józan ész azt diktálja, hogy a tanulók minél tovább bent maradjanak az oktatási rendszerben, tehát szerintem a BA-sok nagy része tovább fog menni MA-re. Másrészt a nagy múltú egyetemek nehezen veszik tudomásul, hogy a képesítési követelmények egyre inkább felfelé haladnak, egy középiskolai végzettség ma már nem jó semmire, az oktatási intézmények pedig úgy érzik, a saját munkájukat értékelik le azzal, hogy lényegében művelt, diplomás titkárnőket képeznek. Szerintem azonban nem baj az, hogy a titkárnők műveltek lesznek. Ez ellen a folyamat ellen nincs mit tenni, világszerte így van. De tény, hogy ezt nehéz elfogadniuk mind a diákoknak, mind az egyetemeknek. Véleményem szerint a hagyományos egyetemi oktatást az MA fogja majd nyújtani. Azt viszont, hogy a munkaerőpiac hogyan fog reagálni a változásokra, még nem tudhatjuk.
Mi a véleménye a felsőoktatásban jelen lévő tömegképzésről?
Ennek elsősorban financiális okai vannak. Azért van szükség egy nagy létszámú BA-s képzésre, hogy ezzel megteremthessük az igazi oktatás feltételeit az MA-n. Szerintem a probléma nem azzal van, hogy háromszáz fős előadásokat tartunk, hanem hogy hiányzik a szellemi pezsgés, mindaz a kulturális légkör, amelytől az ember egyetemen érzi magát, hiszen lássuk be, lehet akármilyen érdekes egy előadás, nem ettől kellene a diákoknak egyetemistának érezniük magukat. Az órákon kívül kellene megteremteni ennek a lehetőségét, hiszen mindkét fél részéről van igény, így ugyanis a diákok csak elúsznak a nagy szabadságban, és nincsen lehetőségük a vissza csatolásra. Erre jó megoldás kínálna az Alumni oldal is, mert lehetővé tenné a kapcsolattartást a diákok és a tanárok között.