A szegénység és a társadalmi kirekesztés ellen

A beszélgetést a levezető elnök, Mózer Péter indította, aki elsőként arra a kérdésre várt választ a résztvevőktől, hogy vajon mennyiben látnak változást a szegénység összetételével kapcsolatban.  Valóban statikus ez a jelenség, vagy tapasztalható bármilyen más mozgás is? Krémer Balázs szerint ez csupán a torz statisztikai adatok miatt tűnhet így, az igazi kérdés az, hogy vannak-e adekvát reakcióink és eszközeink a szegénység kezelésére. A szegények ugyanis jellemzően a népesség aktív korú tagjaiból kerülnek ki, a munkanélküliség problémáját viszont nem lehet a hagyományos jóléti eszközökkel kezelni. Vecsei Miklós meglehetősen borúlátóan megjegyezte, hogy a szakma képviselői csupán műszavakat gyártanak, így nem kell szembe nézniük a nyomorral, és érzelmileg is eltávolodnak a szegénység problémájától. Krémerrel szemben ő statikusnak tartja ezt a jelenséget, a romboló, pusztító nyomorból nem lát kikerülőket. Akadálynak érzi, hogy az elmúlt két évtizedben az 1993-as törvény (a szociális igazgatásról és szociális ellátásról) alkotta keretek változatlanok maradtak, márpedig ez a törvény a jó szándék ellenére valójában a visszájára sült el. Ráadásul a szociális lobbi túl gyenge és erőtlen ahhoz, hogy képes legyen hallatni a hangját. Darvas Ágnes szerint nem vesszük elég komolyan a területi egyenlőtlenségeket, a törvény ugyanis az egész országot homogénnek kezeli. Aggályosnak tartja, hogy mára felnőtt egy olyan generáció, aki soha nem látta a szüleit dolgozni, ráadásul ez a jelenség területileg is koncentrált. Az elmúlt évekkel a helyzet csak rosszabbodott, nőtt a szegregáció, a magyar társadalom pedig egyre inkább a kasztosodás jeleit mutatja. A szegénység arcában ő sem lát változás, a jelenség szerinte is statikus, viszont pozitívnak értékelte a szociális szolgáltatások színvonalában bekövetkező változásokat. Zolnay János szerint a tartósan alacsony foglalkoztatottság, valamint ugyanennek a rétegnek az alul iskolázottsága jelentik ma a legnagyobb problémát. Hibának tartja, hogy a mindenkori politikai elit részéről a munkanélküliség kezelése kimerült az nyugdíjrendszer és az oktatás expanziójával, mára viszont mindkettő a fenntarthatóság határára került. Nem értett egyet Vecsievel a szociális lobbi erőtlenségével kapcsolatban, szerinte ennek épp az ellenkezője igaz, hiszen a rendszerváltás óta a szociális szakmára egy egész iparág épült, de elismerte, hogy pont a leginkább rászorulókhoz jutnak el a legnehezebben.

A következő téma a szociális ellátórendszerek egymáshoz való viszonyával lett volna kapcsolatos, ám a beszélgetés más irányt vett. Vecsei feleslegesnek ítélte a szegénységgel kapcsolatos újabb és újabb kutatásokat, példának Csenyéte települést említette: a falut évről évre megszállják a kutatók, ám emellett nem látja a konkrét lépések és döntések meghozatalát. Darvas Ágnes azonban ezzel a kijelentéssel nem értett egyet, szerinte a kutatási eredmények irányt mutatnak a szakmának, ám tény, hogy ezeket nem veszik mindig figyelembe. Hangsúlyozta: a kutatás, tervezés és a megvalósítás összehangolására lenne szükség. Válaszul Krémer megjegyezte: a kutatók gyakran csak zsonglőrködnek a számokkal, és még az egymás közti diskurzusban sincsenek tisztában a szavak valódi jelentésével. Szerinte az egyik legsürgősebb megoldásra való probléma a gettósodás, amely szerinte speciálisan kistérségi jelenség. Aggályosnak tartja, hogy a motorizáció korában ezeken a területeken megszűnt a közlekedési infrastruktúra, a helyzet kezelésére alkalmas szociális technológiát pedig még nem ismerjük. Véleménye szerint lehetséges alternatíva lenne a motorizáció és a mobilizáció erősítése és támogatása, ám  utóbbival a falu társadalma áll szemben. Darvas egyetértését fejezte ki, valóban a kistérségek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben, és pont ők azok, akikhez a legnehezebben jutnak el a fejlesztési források, amelyet csak még inkább ellehetetlenítenek az egymással marakodó polgármesterek és önkormányzati hivatalok. Ráadásul ezek a programok rendkívül hosszú távra kellene, hogy szóljanak, ám a döntések általában nem mutatnak túl egy-egy kormányzati cikluson, így ez a tényező is nagyban hozzájárul a programok sikertelenségéhez.

Zolnay a gettósodás problémájával kapcsolatban hozzátette, a gettóban másképpen működnek azok a törvények, amelyekhez a „kinti” világban hozzá szoktunk, így a kívülről jövő foglalkoztatási projektek érvényüket vesztik a gettón belül.

Az utolsó kérdésként Mózer felvetette, vajon mi az a sarokpont, ahonnan el lehetne indulni egy jobb rendszer felé? Krémer szerint egyrészt dekriminalizálni kellene a megélhetést, másrészt az atipikus foglalkoztatási formák terjesztésére van szükség. Vecsei a piacgazdaság mellet a szociális gazdaság létrehozását szorgalmazza, míg Zolnay az önkormányzati rendszert valamint ezek finanszírozását alakítaná át. A résztvevők valamennyien egyetértettek abban, hogy az alacsony foglalkoztatás és a szociális ellátórendszer jelenlegi keretei nem tarthatóak fenn tovább.