Simonovits Bori szociológus, szakterülete a diszkrimináció kutatás, de emellett több alapítvány és civil szervezet munkájában vesz részt, publikál és PhD-n tanul. Borit többek között külföldi tapasztalatairól, pályájának alakulásáról, valamint legfőbb kutatásairól, a diszkrimináció tesztelésének módszereiről kérdeztem.
Hogyan alakult nálad a társadalomtudományok iránti érdeklődés?
Már gimnazista koromban érdeklődtem a társadalmi problémák iránt, de ekkor mi még nem tanultunk társadalomismeretet. Eleinte hezitáltam a szociálpolitika és a szociológia között, de a felvételi előkészítő alatt szerzett olvasmányélményeim meggyőztek arról, hogy jól döntöttem, amikor a szociológiát választottam.
Mennyire tervezted tudatosan a pályádat az egyetem alatt?
Hamar rájöttem, hogy az empirikus kutatások érdekelnek leginkább, így a survey szakirányt választottam, a tanszéken pedig demonstrátor voltam. Az egyetem utolsó évében Erasmus ösztöndíjjal egy évet Tamperében, Finnországban töltöttem. Ebből az egy évből később nagyon sokat profitáltam, és nem csak az angol tudásom miatt. Különböző kutatásban is részt vettem az egyetem alatt, ebből talán a legemlékezetesebb László Miklós bevásárlóközpontokról szóló kutatószemináriuma volt. A kilencvenes években ez még egy újszerű jelenség volt Magyarországon, így nagyon élveztük ezt a munkát, az én témám a multiplex mozikról szólt. Ezen kívül még több, kisebb-nagyobb kutatásban is részt vettem.
A diploma megszerzése után hol kezdtél el dolgozni?
Miután 2001-ben hazajöttem Finnországból, Sik Endre mellett kezdtem el dolgozni a Tárkiban, mint kutatási asszisztens. Ez izgalmas feladat volt, mert a teljes kutatásban részt vehettem, a szervezéstől kezdve a kérdések szerkesztésén át az adatelemzésig. 2002-ben viszont ismét külföldön töltöttem egy évet: Belgiumban és Luxemburgban az IMPALLA program keretei közt tanultam egy évig, és szociálpolitikából szereztem master diplomát. 2003-ban jöttem haza, és ekkor az EUMC (European Union Monitoring Centre on Racism and Xenophobia) magyarországi munkacsoportjának tagjává váltam. Szakmai szempontból ez egy izgalmas időszak volt, és ekkor tudatosult bennem, hogy leginkább a diszkrimináció, valamint a diszkrimináció kutatással kapcsolatos kérdések érdekelnek, így ez a téma egyre nagyobb prioritást élvezett a munkám során. Egyébként pont ekkor, 2004-ben hozták létre az esélyegyenlőségi törvényt is, tehát több fronton is elkezdődött a diszkrimináció és esélyegyenlőség kérdéseinek boncolgatása. A Tárkiban rájöttünk arra, hogy amíg Nyugat-Európában illetve az USA-ban már kidolgozott módszertana van a diszkrimináció kutatásnak, addig Magyarországon még nem készült szisztematikus kutatás ebben a témában. Így a diszkrimináció kutatás egyfajta hiánypótló tevékenységnek indult a Tárkiból, az ehhez szükséges pénzt pedig pályázati forrásokból tudtuk biztosítani. 2006-tól kezdve, szintén a Tárkiban, elkezdtünk a munkahelyi diszkrimináció tesztelésével, illetve ennek a módszernek a magyarországi adaptációjával foglalkozni. Ez egy nagyon fontos újítás volt, korábban ugyanis csak civil szerveztek foglalkoztak ezzel a problémával.
Milyen módszerei vannak a diszkrimináció tesztelésének?
A kutatássorozat egyik legérdekesebb része az volt, amikor a nőket érintő munkahelyi diszkriminációt teszteltük a roma származás és a kövérség esetében. A három tesztelő kora, végzettsége és öltözete azonos volt, csak etnikai hovatartozásuk (roma/nem roma) és testsúlyuk szerint (túlsúlyos/nem túlsúlyos) különböztek. Mindannyian plázában igyekeztek állást találni maguknak. A személyes tesztelésre épülő kutatás bebizonyította azt, amit már korábban is sejtettünk: roma vagy túlsúlyos nőként nehéz állást kapni egy bevásárlóközpontban. Érdekes volt továbbá, hogy a romákkal szemben nyílt elutasítást tapasztaltunk, de a kövérekkel szemben ez a magatartás látens formát öltött. Ez azt jelenti, hogy míg a romákat nyíltan végigmérték, esetleg nem szóltak hozzá, nem viszonozták a köszönését, addig a kövéreket inkább „szem lesütve” mérték fel. Őket ugyanis, akárcsak a fogyatékossággal élőket, egyfajta társadalmi szégyenlősség övezi, azaz az emberek tudják, hogy nem illő őket nyíltan szemrevételezni.
Az egyetemen tartott órád is erre a kutatásra épül?
Igen, 2005 óta Sik Endrével közösen tartjuk a Diszkrimináció- kutatás a gyakorlatban című kutatószemináriumot, amelynek a visszajelzések alapján nagy sikere van a diákok körében. A siker egyébként szerintem annak is köszönhető, hogy viszonylag kevés az olyan óra az egyetemen, ahol egy konkrét kutatás átgondolására, kitalálására van lehetőség. Mi pedig az óra keretein belül pont ezt szeretnénk biztosítani a hallgatók számára.
2004 óta PhD képzésben is részt veszel. Két diploma után miért döntöttél úgy, hogy újabb tanulmányokba kezdesz?
Ennek több oka van. Egyrészt kutatóként, de még belgiumi tanulmányaim során is rájöttem arra, hogy még rengeteg tanulni valóm van. Másrészt mindannyian tudjuk, hogy mára az egyetemi diploma értéke igencsak inflálódott, így úgy éreztem, szükségem van a tudományos fokozat megszerzésére ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. És az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy 2006 óta a főtevékenységem iránya megváltozott, hiszen született két gyerekem, de mellettük továbbra részt vettem kutatásokban, dolgoztam a Menedék Egyesületben, valamint a Nekivel és Helsinki Bizottsággal is folyamatos volt az együttműködés. A Helsinkivel például közös kutatássorozat készült a rendőrségi diszkriminációról.
A PhD-n idén fogsz végezni. Megfelelt a képzés az elvárásaidnak?
Valóban most írom a disszertációmat, és hát a PhD képzésen eltöltött évek alatt szembesültem a rendszer problémáival is. A legfőbb kritikám ezzel kapcsolatban, hogy nagyjából ugyanazokat az órákat lehet felvenni, mint az alapképzésben, és túlsúlyban vannak az elméleti órák. Szerintem a legfontosabb egy olyan szeminárium lenne, ahol a hallgatók a saját Phd kutatásuk állásáról számolnának be óráról-órára, és vitathatnák meg a többiekkel elméleti, módszertani és megvalósíthatósági szempontokból.
Hogyan látod a mai friss diplomás szociológusok helyzetét?
Szerintem mindenképpen az empirikus kutatások irányába kell elindulni, erre ugyanis van piaci igény. Így hát azt tanácsolnám a még tanuló diákoknak, hogy ha csak minimális affinitásuk is van az empírikus szociológia felé, akkor érdemes ezen a vonalon tovább tanulni. Sok kiaknázatlan része van még ennek a területnek, hiszen a nagymintás survey-ek mellett egyre inkább teret kapnak a kvalitatív kutatások is, és új módszerek honosodnak meg, mint például a deliberatív kutatás, így szerintem ezen a vonalon érdemes próbálkozni. Amit még mindenképpen javasolnék, az a külföldi ösztöndíj megszerzése. Nem csak a nyelvtanulás miatt, persze ez sem mellékes, de egy egészen új szemléletrendszert ad az embernek, ami nagyon hasznos lehet a későbbiek során.