Bíró Judittal, az ELTE Társadalomtudományi Karának frissen kinevezett általános dékánhelyettesével szakmai pályafutásáról, a kar vezetésének nehézségeiről és pozitívumairól, és kutatói érdeklődéséről beszélgettem. Kiderült az is, bár sosem készült tanárnak, mégis az a célja, hogy kollégái egyetemi oktatóként nem behelyettesíthetőnek érezhessék magukat.
Az egyetem honlapján olvasható önéletrajza szerint történelem-népművelés szakon végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Miért éppen ezt a szakpárt választotta?
Totálisan filosz beállítottságú ember voltam, de magyar szakra nem akartam menni: a történelem nem is volt kérdés, a népművelés szaknak megtetszett a neve. A szakpárosításomnak köszönhetően kiváló tanárokkal és nagyon szerethető egyetemi csoporttársakkal kerültem össze.
Ha jól tudom, a diplomája megszerzése után két évvel kezdett el az ELTE BTK Szociológiai Tanszékén dolgozni. Történész-népművelőként hogyan került kapcsolatba a szociológiával?
Az érettségi és az egyetem között kutatási asszisztensként dolgoztam az akkoriban induló országos szociológiai kutatásokban, de valójában, utólag már így látom, valójában ők, elsődlegesen Solymosi Zsuzsa, Székelyi Mária, illetőleg Vuray Ágnes segítettek nekem. Friss diplomásként az Új Magyar Központi Levéltár -3. emeletén rendszereztem a zsákokba ömlesztett iratanyagot, és ők tudták, hogy nem érzem ott jól magam. Így amikor megindult az ún. mérnökvizsgálat, megkerestek, hogy nincs-e kedvem visszamenni. Volt.
Hogyan alakult az egyetemi szakmai pályafutása? Tudományos segédmunkatársként kezdte, ma pedig Ön a Kar általános dékánhelyettese…
Azért is jelentkeztem a népművelés szakra, mert tudtam, ha valamit nem szeretnék, az a tanítás. A történelem szakhoz is „járt” tanárképzés, de azt időben leadtam, hiszen tudtam, hogy tanár az nem leszek. Miután a Szociológiai Intézet kutatási segéderője lettem, jó darabig nem is tettem mást, mint kutatásszervezéssel foglalatoskodtam, s persze közben írtam a doktori disszertációmat. Eléggé meg is sértődtem, amikor olyan harmincegy-két éves koromban a Somlai professzor, akkori tanszékvezetőm, nekem szögezte a kérdést, hogy mégis mikor fogok végre bekapcsolódni az oktatásba. Péter is láthatta rajtam megdöbbenésemet, mert így folytatta: bármennyire is csodálkozol, ez alapvetően egy oktatási intézmény.
Az első szemináriumom, korabeli kifejezéssel „speckol”-om, kétfős szeminárium volt, aztán, ahogy nőtt a szociológia súlya, úgy nőttek az intézetnek az oktatási feladatai is, és kialakultak a kötelező tárgyak, amelyek oktatásába lassan engem is bevontak. Tanársegéd lettem, majd a szükséges minősítéseim megszerzését követően egyetemi adjunktus, a Ph.D. fokozatom után pedig egyetemi docens.
Rudas Tamás 2001-ben felkért, hogy legyek igazgatóhelyettes. Ekkor láttam bele először az egyetemvezetői feladatkörökbe, ráadásul éppen abban a rendkívül feszült időszakban, amikor a Szociológiai Intézet és Továbbképzőközpont (más intézmények bevonásával) átalakult Társadalomtudományi Karrá. Mégis, Tausz Katalin felkérésére elválltam az általános dékánhelyettesi pozíciót, mivel egy jó ideje – számos kollégámhoz hasonlóan – rosszul érzem magam az egyetemi munkakörömben: úgy érzem, mintha megvezettek volna minket, hiszen annak idején egy olyan egyetemi feladatkörre kaptunk kiképzést, amely mára tartalmában és formájában teljesen eltűnni látszik. A középkorú tanári kar egy alapvetően XIX. századi, eötvösi egyetemi oktatói modellt képvisel – amit, tegyük hozzá, szeretünk (szerettünk) is –, de ez már nem kell senkinek. Talán újra hangsúlyossá tehetők munkánknak azon elemei, melyek révén az egyetemen oktatók egyedisége, nem behelyettesíthetősége tükröztethető és visszatükröztethető ebben a kreditpontokra és kompatibilitásra súlyozó világban.
Hogyan próbálja meg ellensúlyozni ezt a rossz hangulatot? Lát valami megoldást, amivel ezen segíteni lehetne?
A viccel szólva: vannak ötleteim…. A tanévkezdő konferenciát, amit szeptember 1-jén és 2-án tartunk, például ilyen célból szerveztem. Nagyon-nagyon régen, még Huszár Tibor igazgatósága alatt volt utoljára ilyen „csapatépítő tréningünk”. Pedig alapvető információk nem keringenek a karon belül, sok oktató nem ismeri egymást, még én se tudok minden nevet és arcot összepárosítani, és ez tarthatatlan. Általános dékánhelyettesként próbálok ezeken segíteni. Más posztot, például az oktatási dékánhelyettességet már nem vállaltam volna el. Ebben persze szerepet játszik a bolognai folyamattal szembeni nem tetszésem is.
Milyen problémákat lát a bolognai rendszerben?
A magam részéről intellektuális oldalról nem látom a hasznát, minden más gazdasági és egyéb érdeket elfogadok. Elfogadom, hogy van az uniós nyomás, hogy vannak strukturális meghatározottságok, de ez nem az én szempontom. Egyetemi oktatóként az én gondom az, hogy a felsőszintű képzésben résztvevőknek sem a képezhetőségét, sem a motiváltságát nem szűrik. Amikor én jelentkeztem egyetemre, a puha diktatúrában, ugye, általában a jelentkezők tíz százalékát vették csak fel – rettenetes nagy tétje volt a felvételinek; izgultunk érte, panaszkodtunk miatta. Hátborzongató most azt látni, hogy az alapképzésre zúdulóknak, a kétszáz fős évfolyamoknak is szinte pontosan ekkora hányadát teszik ki az alkalmas, a képezhető, motivált diákok
Ezek szerint Ön is inkább abba a kategóriába tartozik, aki úgy gondolja, a felsőoktatásra ma jellemző tömegképzésben inkább diplomás titkárnőket és eladókat képeznek?
Igen, de nem is állítja senki, hogy ennek az ellenkezője igaz. A BA képzés diplomás alapképzés, csak szerintem a felsőoktatásnak per definitionem nem dolga az alapképzés.
Milyen típusú hallgatók mennek tovább a master képzésre?
Az MA szakon már tényleg azok a diákok jelennek meg, akikről azt gondolom, hogy motiváltak és képezhetőek is. A rendszeren belül itt már működik szűrő. A mi esetünkben például a mi volt BA-saink mellett a mostani szociológia MA-sok fele másik egyetemek képzéseiről jött, és én ezt nagyon jónak tartom. Itt jön be a bolognai átalakulásnak az a valóban pozitív ígérete, hogy az érintett generáció országon belül is, unión belül is jön-megy.
Térjünk át röviden a szakmai érdeklődésére. Az önéletrajza szerint devianciakutatással foglalkozik. Miért éppen ezt a problémakört választotta kutatásai tárgyául?
Ez jutott nekem… Amikor a szociológiai oktatás kurrikulumának tágítására sor került, akkor tűnt fel Angelusz Róbertnek, hogy a társadalmi deviancia témaköre meglehetősen felszínesen kezelt: engem bízott meg egy ilyen című tárgy kidolgozásával. Néhány évvel később pedig, 1997 táján Bodor Péterrel megszerveztük a deviancia szakirányt, amelynek keretében a szociálpszichológiai, szociológiai jellegű tárgyak mellett sor kerülhetett a témának a büntetés-végrehajtás, a kulturális tanulmányok, a jogfilozófia stb. irányába való tágítása is. És én egyre jobban beleástam magam a témakörbe…
A deviancia témakörén belül milyen problémák érdeklik?
Mivel oktatom, ismerem az öngyilkosság, válás és a többi, klasszikusan devianciaként emlegetett problémák körét, de engem leginkább a devianciának a kulturális és történeti gyökerezettsége érdekel: a közösségek hogyan jelölik ki a saját határaikat és a határsértőkre miféle technikákat működtetnek, miféle alternatíváknak hagynak teret. Vannak közösségek, amilyen szerintem a mi társadalmunk is, amely egy meglehetősen szabályozott életrendszer mellett meglehetősen merev, büntető és megtorló jellegű. Érdekes megfigyelni egy-egy jelenség kapcsán, hogyan tolódik ki vagy éppen befelé a küszöb, a határvonal, amely elválasztja a szabályost a szabálytalantól. És még érdekesebb szemlélni és elemezni, ahogyan feltámad a vágy az emberekben a szabálytalan, a határon kívüli iránt.
Utoljára megjelent, „A cowboy, a disznó és a piros cseresznye. A dohányzás démonizálása” című könyvében a dohányzással foglalkozik. Mesélne a kötetről?
A könyvben igazából nem a dohányzással foglalkozom, csak a dohányzás volt az apropója annak, hogy az előbb említettekről írhassak: hogy egy jelenség, nevesül a dohányzás, azaz egy szenvedélyvezérelt emberi viselkedésválasztás ürügyén miféle szabályozási stratégia és érvrendszer működik a magyar társadalmon belül. Semmiképpen sem akartam, ha úgy tetszik, a dohányzás mellett vagy ellen állást foglalni, hanem egyszerűen az érdekelt, hogy ha valami nem szabályosnak mondott, vagy deviánsnak ítélt, akkor hogyan szokik hozzá emberek tömege ahhoz, hogy gondolkodás és megfontolás nélkül büntesse azt, vagy elfogadja annak tényét, hogy büntetik. Ennek a veszélyessége ugye a sémában rejlik: bármilyen más viselkedésre is rá lehet illeszteni a jól bejáratott technikákat. Ilyenképpen pedig a kirekesztés gyakorlata kondicionálódik.
Jelenleg dolgozik valamilyen kutatáson?
Az előbbi téma egy fáklyásmenet ahhoz képest, amin most dolgozunk Csepeli Györggyel. Úgy hívjuk, Oresztész-projekt, és a közvetlen hozzátartozó ellen elkövetett gyilkosságok elkövetőit vizsgáljuk. Csepeli professzor szociálpszichológiai, filozófiai szempontból nézi, engem a jelenség kulturális, történeti hozadéka érdekel. A projekt keretében abból a hipotézisből indultunk ki, hogy vannak azonos motívumok, amelyek a szüleiket legyilkoló emberek és a mitológiai Oresztész között megtalálhatók. Felvettük a kapcsolatot a szegedi és a kalocsai börtönnel, beszéltünk fogva tartottakkal, akik vállalták a közreműködést. A módszerünk a Michel Foucault által leírt módszer, vagyis ezeket az embereket beszédhez juttatjuk, hagyjuk, hogy kiderüljön mindaz, ami a fejükben van, az életük során felhalmozódott tudáskorpusz, ami elől az európai kultúra megismerés helyett elzárja magát – mondván, aki ilyet tesz nem ember; nem része a világunknak: likvidáljuk azonnal vagy zárjuk ki örökre. A projekt már egy éve folyik, és a hipotézisünk beigazolódni látszik. Kaptuk öt olyan vallomást, amely alapján máris látható, hogy ezek az iskolázatlan emberek, mindenféle olvasottság nélkül kísértetiesen követik – utánozzák – a mitológiai motívumokat és érveket. Felmutatják az európai kultúra mindenkori anyagyilkosait.
Mikorra tervezik publikálni az eredményeiket?
A Kritika júliusi-augusztusi összevont számában megjelent Csepeli Györgynek és nekem is egy-egy tanulmányunk. Így az előzetes eredményeket, a leírását annak, hogy mit gondolunk mi, miért vágtunk bele ebbe a kutatásba, miért folytatjuk tovább, már el lehet olvasni.