Az ELTE TáTK idén harmadszor rendezi meg a „Ha érteni akarod a világot” című kétnapos dokumentumfilm fesztiválját január 22-én és 23-án az Örökmozgó moziban. A dokumentumfilmek helyzetéről és a fesztivál programjáról Szirony Szabolccsal, antropológussal, rendezővel beszélgettünk, aki programfelelősként működik közre a fesztivál megrendezésében.
- Mitől jó egy dokumentumfilm?
- A jó dokumentumfilmben hozzánk hasonló vagy éppen teljesen más körülmények között élő emberek valódi történeteit ismerhetjük meg. Fontos, hogy ezek az alkotások teljesen más megközelítésben mesélnek nekünk, mint a kereskedelmi televíziók bulvárhíradói.
- Miben más ez a megközelítés?
- A bulvár megközelítés mindig távolságtartó, legtöbbször manipulatív, az előítéleteinkre épít. Nem hosszas elmélyült munka gyümölcse, hanem mindössze pillanatképeket villant fel, és ezek általában alkalmatlanok a mélyebb, árnyaltabb ábrázolásra. A jó dokumentumfilm ezzel szemben hosszabb együttélés eredménye. Az alkotók szinte összeolvadnak a szereplőkkel, a történettel, mindenképpen létrejön egy mély kapcsolat. Ezért ezek izgalmas, tartalmas alkotások, amelyek komoly hatást gyakorolnak a nézőkre, a téma horizontjában létezik abban az egy, másfél órában.
- A játékfilmek nem érhetik el ugyanezt a hatást?
- A többségük szerintem nem. A legtöbb játékfilm ezredszerre mondja el ugyanazt a történetet, kliséktől hemzseg. Kevés az igazán személyes, igaz történet. Ráadásul sok olyan dokumentumfilm van, amelynek kiindulópontja akár egy játékfilmé is lehetne, ám ahelyett, hogy színészekkel eljátszatnák az előre megírt történetet, inkább követik a valós hősök életét. Ilyenek a filmfesztivál programjában szereplő dán filmek. A valóság mindig izgalmasabb.
- De azért készülnek rossz dokumentumfilmek is …
- Persze. Sok rossz dokumentumfilm van, amelyek nem őszinték, az alkotók elcsábulnak és giccsessé válnak a produkciók. Az előre legyártott katarzis nagy csáberő, nehéz neki ellenállni. Az ELTE fesztiválján azonban ilyennel nem találkozhatnak a nézők, igyekeztünk izgalmas és minőségi filmeket bemutatni a közönségnek.
- Hogyan válogattátok össze az alkotásokat?
- Természetesen mivel a Társadalomtudományi Kar a fesztivál szervezője, így szempont volt az, hogy olyan témák köré szervezzük a programot, amelyek köthetők a kar képzéseihez. De ez már tavaly is így volt, amikor a média, a szociális munka, a kultúrák együttélése vagy a politikai széttagoltság voltak a központi témák. Idén is több téma köré szerveztük a filmeket.
- Az egyik ilyen a boldogság keresése, ami izgalmas téma. Milyen megvilágításban találkozhatunk a kérdéssel?
- A boldogság keresését igyekeztünk az eltérő kultúrák összefüggésében megmutatni. Ilyen például a két különböző kultúrából érkezett ember együttélését, párkapcsolatát bemutató két dokumentumfilm a Házi paradicsom, illetve a Bernadett és Sanju című alkotások. Ebben a szekcióban vetítjük a Panaszkórus című dán filmet, amely tulajdonképpen egy doku-musical, és a világon több helyen egy projekt keretében létrejött panaszkórusokról szól. Ezek a filmek megmutatják, hogy a mi kultúrkörünkben már az is elégedetlenné tesz, hogy a szomszéd nem mossa fel a lépcsőházat az ajtónk előtt, míg máshol csonkolt kezű emberek tudnak örülni az életnek
- Mint például a Sierra Leonei menekültekről szóló alkotásban …
- Igen. A filmben hat Sierra Leonéból elüldözött férfi sorsát követhetjük nyomon, akik egy Guineai menekülttáborban a közös zenélésen keresztül dolgozzák fel traumáikat. Ez ad nekik reményt, hogy valamivel boldogabb élet vár majd rájuk.
- Mi ad reményt a mélyszegénységben élőknek? Sok olyan dokumentumfilmet láttam, amely nem sok reménnyel kecsegtetett, csak az arcunkba vágta ezeknek az embereknek a tragikus sorsát. A fesztiválon látható alkotások túlmutatnak ezeken?
- Mindenképpen. Bódis Krisztáék egy rendhagyó filmes workshopon keresztül mutatják be, hogy hogyan működik az ózdi Hétes telep szegregált közösségeiben több, mint 10 éve elkezdett alkotásközpontú szociális munka. Az egészben az a különleges, hogy a gyerekek készítenek filmet, és ez a kreatív energia erőt ad ahhoz, hogy a telep egyéb problémáit is megoldják. Szintén ilyen pozitív történet a Fény-Árnyék Művészeti Egyesületről szóló Vándormozi filmösszeállítás, de az Örvény című megrázó alkotásban is találkozhatunk reménysugárral, bár ez dokumentumfilm inkább a szegénység újratermelődéséről és a kitörési nehézségekről szól. A rendező, Szekeres Csaba különben személyesen is ott lesz a fesztiválon, részt vesz a kerekasztal-beszélgetésen.
- Feltűnt, hogy a programban nagyon sok a zenére építő, a zenének központi szerepet szánó alkotás. Ez tudatos koncepció?
- Az erős zene mindenképpen fogyaszthatóbbá teszi a dokumentumfilmeket, talán a fesztivál fiatal, egyetemista közönségéhez is közelebb állnak az ilyen alkotások. Azért törekedtünk a sokféleségre, de az tény, hogy idén a zene nagyobb szerepet játszik a programban. Különösen igaz ez a fesztivál záró blokkjára, amelyek a metropoliszok szubkultúráiról szólnak. Itt például a pulzáló Tokióról szóló We Don’t Care About Music Anyway című alkotás, amelynek a köztudottan gazdag és merész japán experimentális zenei színtér szolgál hátteréül.
- Az egyetemista közönségre visszatérve neked mik a tapasztalataid? Mennyire érdekli a fiatalokat a dokumentumfilm, mint műfaj?
- A Dohi Gabival működtetett dokumentumfilm klubunkkal több szórakozóhelyen megfordultunk már, például a Fecskében, a Trapézban vagy a Triplában. Az itteni közönség fiatalokból, közülük sokan egyetemisták, akik nagyon szeretik a vetítéseket. Gyakran előfordul, hogy csak úgy betévednek, aztán ott ragadnak és rendszeres látogatói lesznek a klubnak. Egyszóval, ha van fórum és lehetőség, akkor nyitottak a fiatalok.
- Tapasztalatom szerint a televíziók nem nagyon kényeztetik a közönséget színvonalas dokumentumfilm vetítésekkel. Ezt te is így látod?
- Én egyáltalán nem nézek tévét. Szerintem az életet élni kell, és nem nézni, ahogy más focizik, szeretkezik vagy vacsorázik más celebekkel. Legyen a filmnézés is közösségi élmény, ami lehetőséget ad arra, hogy az előadás után beszélgessünk, közösen dolgozzuk fel azt, amit láttunk. Erre a legideálisabb időszak az egyetemi évek, akkor még van idő és energia ezekre a közös élményekre. Később lehet majd bámulni a dobozt, amikor holtfáradtan hazatértek a munkából.
- A magyar dokumentumfilmek mennyire állják a versenyt a világ filmtermésével?
- A magyar filmekre nagyon rányomja a bélyegét a pénztelenség. Ezért még mindig sok a beszélő fejekre épülő alkotás. A külső felvételek, az akciók filmezése ugyanis drága mulatság, amelyhez professzionális technika kell. A körülményekhez képest nincs szégyellnivalónk, hiszen az alkotóink kreatívak, a történetek érdekesek.
- Van személyes kedvenced a filmfesztivál programjából?
- Hú ez nehéz kérdés, mert mindegyik filmet imádom, de azért három filmet kiemelnék. Az egyik a Life in Loops, amely egyszerre felkavaró, ijesztő és szomorú alkotás. Benne van minden, ami a moziszékhez szegezi a nézőt. A Kolostor – Vig úr és az apáca pont a Life in Loops ellentéte egy csendes, érzékeny film, amiben benne van az egész élet. Annyira szép, hogy a végén könnyezni kell. Nem szomorúan, hanem boldogan és nyugodtan, mert úgy érzed kaptál valami nagyon szépet. Imádom Vécsei Márton Messzi-Távol című filmjét, ami úgy vezet el egy letűnőben lévő világba, hogy közben nem siránkozol azon, hogy elveszik valami, hanem elfogadod a változás kényszerűségét. Remélem a fesztivál közönsége is megtalálja majd a maga kedvencét, hiszen mindegyik vetítésre kerülő alkotás megérdemli a kitűntetett figyelmet.