Gondolkozni, vitatkozni, érvelni

A múlt hónapban ünnepelte 60. születésnapját, amelyhez ez úton is gratulálunk. Az alkalomból az ELTE Társadalomtudományi Kara kétnapos konferenciát szervezett. Hogy érezte magát a rendezvényen?

A szép az volt, hogy nem is a kar szervezte, hanem volt diákjaim. Ha a kar szervezné, akkor mindenkinek azonos formában, kötelezően ünnepelnék a születésnapját. Ez viszont valami új volt, ráadásul meglepetésként szervezték, valóban nagyon meg is lepődtem, és nagyon jól éreztem magam.

A konferencia az Ön pályafutása előtt volt hivatott tisztelegni, érdemes lenne tehát szót ejteni arról, hogyan is indult a szakmai életútja. Angol szakos tanárként és művészettörténészként diplomázott. Hogyan került kapcsolatba a társadalomtudományokkal, konkrétabban a szociológiával?

A művészettörténeten belül kifejezetten társadalomtörténeti interpretációkkal foglalkoztam. Szociológiai interpretációkat olvastam, azaz a művészeti változásnak, stílusváltásnak, a stílusok közötti választásnak, mondjuk így, a társadalmi hatótényezői érdekeltek. Művészettörténészként múzeumban dolgoztam, de úgy éreztem, hogy nekem ez egy kicsit kevés, és szeretnék még tanulni, kifejezetten szociológiát, mert az érdekel. Jelentkeztem is esti tagozatra, de kiderült, hogy indul egy kétéves, nappali kigészítő diplomás képzés, ahová átirányítottak, és azt elvégeztem.

Mivel ez nappali képzés volt, a hallgatónak kellett, hogy legyen egy munkahelye, ami ennek a költségeit állja, és engem az ELTE Szociológia tanszéke vett fel, tehát egy olyan sajátos heyzetben találtam magam, hogy egyszerre voltam állományban, és jártam a szakra. Aztán 1979-től tanítani is elkezdtem. Először művészetszociológiát, aztán kultúraszociológiát, majd szociológiai elmélettörténetet, és ez nagyjából az én tényleges érdeklődési körömet is lefedte.

Mintegy három évtizede tanítja is, amivel foglalkozik. Tervezte a tanulmányai idején is, hogy tanítani fog?

Nem. Kedvem ugyan volt hozzá, de ez nem úgy van, hogy az ember eldönti, hogy mit fog csinálni, hanem, hogy milyen lehetősége adódik. Nekem ez a lehetőségem adódott. Ez nagyon jó hangulatú hely volt akkor, úgyhogy itt is ragadtam.

Milyen fordulópontjai voltak az oktatói pályájának?

Alapvetően az jelentette a fordulópontokat, hogy nem csak itt tanítottam. Az ELTE mellett például a pécsi egyetemen, amikor a pécsi Pedagógiai Főiskolát átalakították bölcsészkarrá, akkor többen ELTE-s oktatók az irodalomtudomány és művészettudomány tanszékek számára kitaláltunk egy tantervet. Nagyon izgalmas volt, mondjuk, szociológiai irodalomértelmezést tanítani egy olyan tantervben, amit mi találtunk ki. Aztán tanítottam a Képzőművészeti Főiskolán művészetszociológiát, az Iparművészeti Egyetemen a DLA-képzésben dizájnelméletet, Magyarországon tanuló amerikai diákoknak magyar eszmetörténetet, a Közép-Európai Egyetemen pedig a gender studies programban nemek és kultúra kurzusokat tartottam.

Fordulópontokat nehéz mondani, de az mindig érdekes, amikor egy új feladat adódik. Nincs annál fárasztóbb, unalmasabb, mint amit itt elvár a rendszer, hogy évről évre ugyanazt tanítsam. Más egy középiskolában, ahol a tanár beszélget a gyerekekkel, de előadni ugyanazt, bizonyos létszám felett egy előadóteremben nem lehet beszélgetni, az egy kétségbeejtő dolog, úgyhogy én ebből igyekszem valamennyire kimenekülni.

Három évtizednyi oktató tapasztalattal a háta mögött hogyan látja ma az egyetemi oktatás helyzetét? Hogyan lehet kezelni ezt a nagy hallgatói létszámot, ami beáramlik a felsőoktatásba?

Nagyon jól lehetne, csak nem ilyen kis oktatói létszámmal. Azt látom, hogy az ún. alapfokú szakképzés éppen azt nem tudja nyújtani, amit kellene, és ezért nagyon ki van tolva a diákokkal. Alig van szeminárium, alig van gyakorlat, előadások vannak, mert gazdaságilag ez a racionális. Na de ez nem oktatás.

Nem azzal van baj, hogy sok a diák, hanem hogy kevés hozzá az oktató. Első- és másodévben, főleg egy ilyen rövid, hat féléves képzésben én szinte nem is tartanék előadást, mert felesleges, mert elolvasható a tananyag. Szemináriumokon oktatnék, hogy a hallgatók megtanuljanak olvasni, szöveget értelmezni, szövegeket írni, hogy elsajátítsák a módszertani alapokat, tudjanak interjút készíteni vagy kérdőívet szerkeszteni. Érvelni, vitatkozni, jól kérdezni megtanulni, ez mind csak szemináriumon sajátítható el.

Lehet az oktatási rendszernek ezt a hiányosságát a gyakorlatban valahogy kompenzálni?

Időnként lehet. Az előadásokkal az a bizarr, hogy a diákoknak tele van a tanrendjük vele, és annyit kellene itt ülniük, mint egy középiskolában. Persze, hogy nem ülnek itt annyit, ezért az előadásokon viszonylag kevesen vannak, előfordul, hogy épp csak annyian, mint egy szemináriumon lennének, és akkor lehet beszélgetni. De ez nem a dolog szabályos menete.

Az a benyomásom annak alapján, amit eddig elmondott, hogy a korábbi rendszerben jobban élvezte a tanítást, mint jelenleg…

Az ember mindig igyekszik úgy végezni a feladatát, ahogy neki tetszik, de az biztos, hogy a felsőoktatási törvény életbe lépése óta magasabb a kötelező óraszám. Ha azt várják, hogy a tanár jól felkészüljön az óráira, jól előkészítse őket, akkor nem lehetne ennyit tanítani. Tény továbbá, hogy korábban kevesebbet kellett vizsgáztatni, mivel kevesebben voltak a hallgatók. Na most, a korábbi 70 helyett 170 fős évfolyamot szóban levizsgáztatni az napi 8 órában sem fér bele a vizsgaidőszakba, hiszen nem csak egy tárgyat tanítunk. Ezért írásbeli vizsgát kell tartani, és így technikailag ezekkel a szegény BA-sokkal senki nem áll szóba. Bejön a diák, hall valamit, ír valamit a végén. Aki jó, arról azért így is kiderül, hogy az, és annak én mindig utánamegyek, hogy ki ő. Van ez a rémes helyzet, hogy a vizsgák után meg kell adni jegybeírási időpontot, és a hallgatók rohangálnak az indexükkel, hogy aláírassák. Ez szerintem egy alkalom arra, hogy elővegyem a dolgozatot, és megbeszéljem, hogy mi volt a gond, vagy mi volt a jó.

Nem baj az írásbeli vizsga, nem a baj a sok diák, a baj az oktatási forma: ezeknek a gazdaságos, racionális előadásoknak a rendszere, hogy a kari vezetés kiszámolja, hogy a tanárnak hány hallgatót kell tanítania ahhoz, hogy kitermelje a fizetését.

Elárulja, hogy hány hallgató után jár a fizetése?

Félévenként mintegy 200 hallgató az, akit tanítanom kell.

Korábbi kérdésem kapcsán utalt arra, hogy ugyanazon tárgyaknak a folyamatos oktatásával szemben erős ellenérzései vannak, és próbál ebből a helyzetből kihátrálni…

Ez egy bonyolult dolog. Egyre jobban meg van kötve az oktató keze, főleg, amióta működik az egyetemi számítógépes rendszer, az ETR. Meg kell adni, hogy mi a tárgy tartalma, mi az irodalomjegyzéke. Ha ez benne van a rendszerben, akkor a tanulmányi ügyintézés azt gondolja, hogy ez évről évre ugyanaz, ezért komoly küzdelem az, hogy ezen módosíthassak. Lehet persze, de akkor gond van, mert van, aki halasztott egy évet, van, aki bejárt az órára, de nem vizsgázott le, és akkor figyelembe kell, hogy vegyem, hogy ki melyik évben járt az előadásra, mert e szerint kell számonkérni. Ezen felül a tantárgy szigorlati anyag része lehet, tehát arra figyelnem kell, hogy bizonyos dolgok mindeképpen elhangozzanak. Lehet variálni azért, például kultúraszociológia órán volt társaság, akiknek nyolcvan százalékban vallásszociológiát tanítottam, 10-10 százalékban tudomány- és művészetszociológiát, és volt, ahol fordítva.

Szerintem az oktatási rendszer áttekinthetőbb lett ugyan, de nehézkesebb is. Ilyen kötelező óraszám mellett, ha van egy saját kutatásom, vagy van valami új, amiről olvastam, amiről elgondolkodtam, tarthatók ugyan róla egy kurzust, hiszen ez szabadságomban áll, de ez azt is jelenti, hogy az már a 12. óra, arra meg nincsen kapacitása a tanerőnek.

A félévenként 200 diák mellett jut ideje a saját, egyetemen kívüli szakmai tevékenységére?

Egyre kevesebb. Akár egy rövidebb tanulmányt is megírni, az a nyári szünet vagy a téli szünet programja. Ha az ember napról napra mindig készül, akkor a szemeszterek alatt erre nincs idő.

 

A fotók Wessely Anna születésnapjára szervezett konferencián készültek. A rendezvényen készült képek megtekinthetők az ELTE TÁTK Facebook oldalán.