Ferge Zsuzsa levele fiatal kollégáihoz és tanáraikhoz

XXX. Jubileumi Országos  Tudományos Diákköri Konferencia
Társadalomtudományi Szekciója, 2011. április 14-16. Zsigmond Király Főiskola

Levél a fiatal kollegákhoz és tanáraikhoz.

Először megtiszteltetést jelentett  számomra, aztán sok örömöt és érdekességet hozott
az OTDK társadalomtudományi dolgozatainak madártávlatos áttekintése.  

Megkapó a fiatalok témaválasztási és gondolkodási szabadsága. Életem jó részét olyan rendszerben éltem le, ahol korlátozott volt a gondolkodás és persze az írás szabadsága, ahol természetes volt bizonyos fajta öncenzúra, stiláris és tematikus önkorlátozás. 20 éve élvezem, hogy minderről elfelejtkezhettem. Szívből remélem, hogy ilyen helyzet soha nem jöhet már ide vissza. Most nagy megelégedéssel látom, hogy a fiatal kutatók túlnyomó része nem ismeri már ezeket a korlátokat, és hogy indító intézményeik, az egyetemek és főiskolák,  illetve tanáraik  bátorítják őket a szabad szárnyalásra. Az új szabadság egyik – időben kicsit újabb – hajtása a témaválasztás elfogulatlansága. Úgy látszik,  tompulnak a korábbi  –  sokféle előjelű  –  gondolkodást  torzító előítéletek és indulatok. Már a megbélyegzéstől vagy ironikus elutasítástól való félelem nélkül lehet az ember érdeklődését követni, és kutatni Marx valamilyen munkáját, Lengyel József írását, Krisztus keresztre feszítésének szimbolikus ábrázolását vagy az angol parlament két háború közti „magyar lobbiját”. Sokkal prózaibb, de szabadság-hozadék az is, hogy számos dolgozat sejteti, szerzője talán nem is kevés időt töltött külföldi egyetemeken, s most hasznosítja az ott honos módszereket. Hogy elég-e ennyi európaiság,  hogy eléggé kortársai  vagyunk-e a világ  –  nem csak Európa, hanem minden földrész  –  szellemi áramlatainak, hogy az információkon túl vannak-e minderről tudásaink is,  az más kérdés. Nehéz követni  a szellemi folyamatok olykor igen gyors változásait és a dolgozatok néha azt érzékeltetik, hogy nem vagyunk teljesen képben. Mondjuk például nagyon vitatható, hogy a racionális döntéselmélet épp ma válna  a világban  mind népszerűbbé a társadalomtudományokban, amikor maguk a közgazdászok  egyre több kérdőjelet raknak ki az  emberi motívumokat egyetlen tényezőre szűkítő közelítés köré.

Élveztem a témaválasztások sokszínűségét, az érdeklődések szinte  korlátlan burjánzását. Persze, itt-ott érzékelhető a tanári befolyás, ami természetes. Nem ritka az olyan tanulmány, amely az indító tanszék kutatásának egyik-másik részletét dolgozza fel. Ez olyan  közös munkát sejtet, ami a tanulás-tanítás egyik legjobb formája.  Sok esetben pedig azt gyanítja az ember, hogy a szerző önálló érdeklődésének kibontásáról van szó, amihez  a tanár-segítők készséges támogatást nyújtottak.  Kihívást jelent viszont mindannyiunk számára  az, hogy egyszerre két folyamat  zajlik,  amelyek folyamatos, de ellentétes irányú kihívást jelentenek. Egyszerre vagyunk tanúi  annak, hogy  a  társadalomtudományok szakterületenként  szétaprózódnak, izolálódnak, autonómiára törekszenek, meg annak, hogy az interdiszciplinaritás növekvő kényszer. Nagy kérdés, hogy  ez utóbbinak  hogyan fogunk tudni eleget tenni, amikor a tudományközi szerves együttműködést nehezíti  a források körüli élesedő harc, ami miatt az önállóságot, a saját elkülönült diszciplinaritást örökké hangsúlyoznunk kell.  

És most hadd térjek rá egy nehéz kérdésre  –  az  egyéni  örömöt hozó tudományos munka  sajátos nehézségeire, egyéni és közös felelősségeinkre.  Közös  az itt bemutatkozó  tudományszakoknál, hogy  –  legalábbis az én információim és megítélésem szerint  –  társadalmi fontosságuk  világszerte  vesztésre áll a természettudományokkal szemben. Tagadhatatlan, hogy  a globalizált világ egyre kizárólagosabbnak tűnő mozgatója a profit; hogy a pénz, a profit  a gazdasági növekedés függvénye; s hogy a növekedés pedig nagyon szorosan összekapcsolódik a természettudományi alapkutatásokkal és ezek alkalmazásával,  a bűvös K+F-fel. (K+F= kutatás és fejlesztés.)  Mi ebből a játszmából többé-kevésbé valamennyien kiszorultunk (noha bizonyára van egy-két kivétel). Talán  fontosabbak  lennénk, ha jobban tudnánk előre jelezni azokat a társadalmilag-gazdaságilag-politikailag releváns körülményeket és  feltételeket, amelyek közepette majd a K+F működik. Itt az a
probléma, hogy a tömegjelenségeknél valóban egyre pontosabban  tudjuk előre jelezni a történéseket  – Barabási-Albert László épp ezt mutatja meg  emberi cselekvések és döntések (milliónyi telefonhívás, tömérdek banki döntés) elemzésével.  De  a mindennapi élet előre jósolható szabályosságainak modellje érzéketlen arra, hogy egyének is, társadalmak is hirtelen utat-szokást változtathatnak. A kollektív változásoknál többnyire  –  persze, utólag!  -  be tudjuk azonosítani azt a „kreatív kisebbséget”, amelynek tagjai a régit radikálisan eltérítették megszokott útjáról  – legyen szó művészeti áramlatokról, politikai  vagy társadalmi változásokról. Ám sem azt nem tudhatjuk előre, hogy mikor fog egy kreatív egyén, majd kisebbség feltűnni, sem azt, hogy melyiküknek lesz olyan hatása, amely nagyléptékű változásokhoz vezet és befolyásol kutatást is, fejlesztést is. Szóval a  jövő előrejelzéséről –  remélem, még nagyon hosszú időre – le kell mondanunk. (Ha mindent előre látnánk, az azt jelentené, hogy az embernek nem maradt titka, hogy „megfejtettük az embert”. Ez pedig csak az ember végtelenségének erőszakos korlátozásával lenne elérhető.)

Ezen túl  látszanak  bizonyos különbségek  a  szó szorosabb értelmében vett társadalomtudományok között, mint e konferencián a szociológia vagy  a politológia, és a  bölcsészet  körébe tartozó  tárgyak között, mint a filozófia, a filmtudomány, a művelődéselmélet vagy  az esztétika. A különbségek tetten érhetők –  többek között – mind különböző szintű felelősségeinkben, mind a globalizáció és piac térhódításához való viszonyunkban.  

A szűk értelemben vett társadalomtudományok „haszna” könnyebben értelmezhető az újonnan kialakuló világ terminusaiban, mint a humanióráké, ezért valamivel piacképesebbek is.  (A piacképesség nem a tudományosságnak, vagy az adott tudomány fontosságának a mértéke, de valaminek a valóságos mércéje.) Lehet, hogy senki nem fog „fizetni”  John of Salisbury  túl távolinak látszó organologikus államelméletének tanulmányozásáért,  de egy kicsit is felvilágosult piacnak és hatalomnak már szüksége lehet a közelmúlt és jelen mozgásainak, erőviszonyainak jobb megértésére. A törvénykezés, a közigazgatás nem lehetnek hatékonyak, eredményesek egy sor, a múltra és a jelenre vonatkozó alapismeret, továbbá még több követéses vizsgálat, hosszabb-rövidebb időtávú és sokrétű hatástanulmány nélkül. Mind divatosabb jelszó, hogy „evidencia-alapú” politikacsinálásra  van szükség  – ehhez  azonban  összegyűjtött, tudományosan igazolható evidenciák, tények és összefüggések kellenek. Lehet, hogy nem lesz vevő a krisna-tudatú magyar csoportok párválasztási szokásaira, de a cigány nők gyermekvállalása, vagy a magyarországi szlovákok identitástudata a tág értelemben vett politika számára fontos tudások. Vagyis ezeken a szakterületeken van esély arra, hogy a tanulmányok során összegyűjtött  tudás valamilyen  létfenntartó foglalkozáshoz vezessen. Ha ez sikerül, akkor persze még mindig számtalan  felelősség és számtalan  kockázat van. A társadalomtudománynak az én meggyőződésem szerint az a dolga, hogy megmutassa, ami első ránézésre, „szabad szemmel” nem látható, hogy kibontsa  a felszín mögötti rétegeket. Ám sok minden nem véletlenül van elrejtve, hanem azért, mert számtalan érdek fűződik ahhoz, hogy a jelenség mögött ne váljék láthatóvá a lényeg, vagy hogy – alkalmasint a média segítségével – a köz számára félremagyarázzák a jelenséget. Erre tipikus példa a „cigánybűnözés”, vagy a „megélhetési gyerek” kifejezések  társadalmi útja  épp úgy, mint szélsőjobboldali  mozgalmak pusztán „radikálisként” való megnevezése.

A társadalomkutató benne él abban a közegben, amit vizsgálnia, felfejtenie kellene.
Nem könnyű kérdés, hogy mennyire tudja magát függetleníteni a különböző domináns nyomásoktól és elvárásoktól, egyáltalán, tudja-e „reflexíven” értelmezni a kapott vagy választott  feladatokat?  És ha éppen abban a helyzetben van, hogy valóban maga választhatja a témát, amit kutat (ez szinte kegyelmi állapot a mi tudományterületünkön), akkor ki tudja-e kerülni  a  témaválasztás és az elemzés konformizmus felé terelő csapdáit? Ebből a szempontból érdekes élettapasztalatom az, hogy a különböző hatalmak hogyan fogadják  a „rossz hír” hozóját. A diktatórikus hatalom az ókor óta ismert utat kedveli: képletesen vagy valóságosan meg kell ölni a rossz hír hozóját. Minél nyitottabb, demokratikusabb egy hatalom, annál jobban tudja, hogy a jól-informáltság a megfelelő működés egyik záloga, s ennek nem nagyon hatékony eszköze a  hírhozó elhallgattatása. Őszintén kívánom tehát a most induló társadalomkutatóknak, hogy ne ütközzenek a rossz hír hozóját elutasító megrendelőbe, ne kelljen a megrendelő elvárásai szerint igazítaniuk látásmódjukat, vagyis végeredményben  eredményeik elemzését. És főképpen hogy tartsák meg azt a képességüket, hogy megkülönböztetik a  nyitott, a valóság lehető leghűbb megmutatását elváró igényeket azoktól, amelyek szándékaik visszaigazolását várnák el kutatási eredményként.  

A bölcsészet esetében további nehéz kérdés merül fel. Kellenek-e egyáltalán valamire, kell-e  valakinek az esztéta, a filmelemző, a filozófus  munkája? A fejlett országok mindegyike (legalábbis, amelyeket a weben meg tudtam közelíteni) felteszik a kérdést: humaniórák, de mi végre? Ha másért nem, hát azért, mert minden egyetem azt tapasztalja, hogy egyre kevesebb a  bölcsészetre  jelentkező, és még ennél is jobban csökken a rájuk szánt közpénz.  Sokféle választ adnak erre. Van, aki igyekszik az utilitarianizmus logikája szerint válaszolni. Kell az ilyesfajta képzés, mert így készül a gondolkodó, kritikus, kérdések feltevésére képes állampolgár, a közügyek aktív részese. Ezt persze könnyű cáfolni: lehet, hogy a szabad bölcsészképzésnek van ilyen haszna, ám  a logikus gondolkodás, jó érvelés,  az  új  iránt  fogékony kérdésfeltevés tanítása egyáltalán nem a humaniórák sajátja  –  e nélkül semmit sem lehet, vagy legalábbis semmit nem érdemes tanítani. Aztán van, aki szembeállítja a hasznosat a széppel,  és elég igazolást lát a szabad bölcsészet ama funkciójában, hogy megtanít rácsodálkozni a szépre. Én ennél továbbmennék.  Azt hiszem, az ember egyik sajátossága ellentmondásos sokrétűsége. A felvilágosodás értékeinek tisztelői számár (akik közé magamat is számítani szeretném)  óriási értéke van  az értelem szabad útjának, a  racionális gondolkodásnak,  a logikusan igazolható-cáfolható érvelésnek, dogmák és megkövült tekintélyek elutasításának. Ha mindez túlfeszítetten érvényesül a ráció lassan mindent megmagyarázni látszik, illetve érdektelenné válik mindaz, ami rációval  (látszólag vagy valóságosan)  nem követhető. A folyamat a piacgazdaság térnyerésével teljesedik ki, amikor csak a  gazdaságilag  racionális döntések és cselekvések kezdenek érvényesnek látszani. (Az további kérdés, hogy ez a folyamat az emberi teljességet tagadja meg és  ezért végül kudarcra van ítélve  –  csak hát persze nem tudjuk, hogy mikor és hogyan jön el a „végül”.) Ezzel pedig felerősödik az a folyamat, amit Max Weber a világ varázstalanításának (vagy talán varázstalanodásának  –  a német Entzauberung így is, úgy is fordítható)  tekint. Érvényét és  értékét veszti a racionálisan nem igazolható jelenségek sora (legyen az ezotéria, keleti miszticizmus, kabbala, vagy parapszichológia), de elvész mindannak az értelme is, amit úgy hívhatnánk, hogy a szépre, a különösre való – legyen az zene, kép, szó, tánc, egy virág - rácsodálkozás gyönyöre.  

Az ember teljességéhez ellentmondásossága is hozzátartozik, már az, ahogy én látom, hogy egyszerre lehet a ráció elkötelezettje és az elvarázsolt világ rajongója. A varázslat élményének megélésében és feldolgozásában rengeteget segítenek azok, akik a szimbolikus világ rétegeit felfejtik, akik segítenek értelmezni egy verssor vagy egy kamera-beállítás mögötteseit, megmutatják az áthallásokat,  utalásokat,  a sokrétű jelentéseket,  parafrázisokat, értelmezési lehetőségeket.  Akik azt igazolják minden tettükkel, hogy van embert gazdagító érték és öröm a gazdaságilag racionális világán innen és túl. És mindezzel nem szegényítik, hanem elmélyítik a varázslatot, segítenek, hogy ne jusson el saját végkifejletéig a világ varázstalanítása.  Lehet, hogy egy bölcsész nem lesz piacképes, és még tanulnia kell, hogy létfenntartó foglalkozást találjon magának. De számomra biztos, hogy elemi emberi szükségletet elégít ki, ami nélkül a frusztrált ember csak az irracionalitásba menekülhet. A teljes emberi élethez – a szép és a varázsos élvezetének legitimálásához és elmélyítéséhez – elengedhetetlenül szükség van  az  értelmezőkre, arra, hogy ha másként nem, hát hobbyként műveljék tovább ezt a szenvedélyt és szakmát. Örüljünk, hogy még vannak, akik az egyre pénzorientáltabb világban egy másik racionalitást szolgálnak és tartanak életben.

Útravalóként nekik se mondhatok mást, mint társadalomkutató társaiknak: ne hagyják, hogy az erősebb – hatalmi vagy gazdasági – nyomások vagy csábítások eltérítsék őket attól, hogy ezt az egyszer megtanult szakmát tovább szeressék, élvezzék, műveljék.

Mindannyiuknak  –  tanároknak és tanítványoknak  –  gratulálok az eddig elért, itt bemutatott eredményekhez, és sok szerencsét kívánok ahhoz, hogy választott ösvényeiken sikerrel haladjanak tovább.

Budapest, 2011. április 11.

Ferge Zsuzsa

A levél pdf-ben letölthető a Zsigmond Király Főiskola honalpjáról.